27. nap - Ayers Rock

ket napig nem volt internet. potolom a hianyokat. az ekezetek nem stimmelnek, mert reszben nem a sajat gepemen irok.

Ágnes be van sózva. 3 és fél órás repülőútra készülünk. Taxival a reptérre. Kialkudja maganak a legjobb helyeket, szervez, irányit, mint Ilonka, csak most már tisztelettudóbb vagyok.

Végig süt nap, a sivatagos tájat végig lehet élvezni, a változatos szinü talaj (rozsdabarna, vörös, szürke, fehér, fekete) jol láthatóvá teszi a domborzatot, es az időszakos vizfolyasok medreit, amelyekben az ausztrál sportosak folyófutóversenyeket szerveznek. Magasan repülünk, nem jól lehet a kisebb részleteket kivenni. Alig észrevehetően nyílegyenes földutakat is lehet látni, nagyon ritkán kicsi vizmedencék csillannak fel a napban. Épületek nem láthatók. Lehet, hogy sziklába épitett föld alatti lakásokban vannak? (erről láttam egy dokumentumfilmet, ragyogó lakasok épithetők a föld alá, és csak éjszaka este jönnek ki az emberek, még golfpályájuk is van, világitó lyukakkal és labdával. )

Hiába vizslatom felülről az utakat, nem látok egyetlen roadtraint sem. Ezek a nagy távolságok és a kevés vasutvonal miatti ausztrál specialitások, mégpedig 3-5 kamion utánfutót egymás után húzó szerelvények, akár 110 tonnásak is. Valamennyi kerék kormányozott, kissé hosszú a fékut, rémes szörnyeteg lehet, vajon milyen motorral. A célállomás környékén a szerelvényt szétszedik, és egyesével kézbesiti a sofőr az utánfutókat. Egyes városokba belehet menni 2-3 kocsis szerelvényekkel. Remélem látni fogok egy ilyet.

Lassan megérkezünk, napi egy nagygép érkezik, buszokkal szétszórnak minket a nagyobb szállodákba. Mindenütt sorállás, de végülis minden rendeződni is látszik. A szobával Ágnes meg van elégedve, ez a luxus az Ő ajándéka/szponzorálása. A mi Outback Pioneer nevű szállodánk egy hátizsákos és ennél magasabb szintű elhelyezéssel, sok épülettel, uszodával, fedett színnel campingjellegű felszerelésekkel. Meglepetés, hogy az éttermek csak naplemente után nyitnak. Addig shuttle járattal lehet bemenni malami bevásárlóközpontba. Nem megyünk, hanem túra után nézünk.

Nehéz olyat találni, ahol nem kell gyalogolni, vagy nem kell sokat. Végülis én gyorsan elmegyek Ulurut (ez a nagy szikla) mászni, ha tudok, és megnézek egy naplementét, Ágnessel pedig holnap reggel megyünk közösen egy buszos (és egy kicsit gyaloglós) túrára. Ezután még mindig marad időnk, hiszen Catherine tanácsára 2 napra jöttünk, de ezt még nem látom hogyan kitölteni.

Ágnes nagy ceremóniával kávéra hiv meg a szobájába, és rövidnadrágba öltözöm a hegymászáshoz.

Kisbusszal megyünk mintegy 20 perc alatt a sziklához. Mivel csak egy órát adnak a hegy lábánál, kizárt, hogy feljussak a tetőre, de amugyis kétséges a dolog. Kissé egyenetlen, de távolabbról teljesen simának látszó 40-60 fokban emelkedő hely van engedélyezve a mászáshoz, lánccal biztositva. 35 perc alatt a lihegéseimmel, pihenésekkel feljutok mintegy 150 méter magasra, és ugy döntök, fényképezek, kapaszkodom, nézelődök, majd visszamászok. 10 perccel a gyülekező előtt érkezem vissza. Ha egy órával korábbi busszal indultam volna, akkor talán ment volna. Amugy az Anangu bennszülöttekké a terület, a kő és mindenütt figyelmeztetnek arra, hogy utálják, ha valaki felmászik a szent kőre, és egyébként az életveszélyre is finoman utalnak, mely szerint rémesen sajnálják azokat, akik meghalnak, mintegy 35-40 ember évente. (leesnek, szivrohamot kapnak stb). A veszély inkább a nyári hőségben leselkedik, gondolom. A turisták egy része viszont a saját kultúrájából következően akkor szerzi meg az élményt, ha felmászik a hegyre, legyőzi azt. Na, én középúton maradtam.

Kellemetlenek a legyek, sokan hordanak szúnyoghálós sapkát, én nem vettek, ugyhogy kalimpálok a kezemmel.

Na mindegy, ennyi van, nagyon tetszik, de a sulyfeleslegem felcipelése bizony nehéz. Megint nehéz a fényképezőgéppel mit kezdeni, túl nagy a téma. Ott kell lenni, érinteni, mászni rajta.

Elégedetten szállok a buszba. Megyünk naplementét nézni. Megkerüljük a hegyet, rossz oldalon ülök, nem látok semmit a kisbuszból. Fellázadok, de nincs igazam: a túrában nincs benne, hogy a buszból jól ki lehet látni. Van hegymászás, séta, és naplemente. Slussz, mondja a sofőr udvariasan a hepciáskodásomra. Az utastársak hallgatnak, egy lány felajánlja a helyét, de sértődötten visszautasitom. Szóval utálhatnak egy kicsit, joggal.

A naplementenéző helyen megnyugszom, minden ugy jó, ahogy van. 20 perc alatt látjuk a szinváltozásokat, szép, nyugalom van. Hazafelé a buszban hulla csönd, de már nem az utálat miatt hanem a látvány miatt.

A szállodában Ágnes vár, jókedvűnek látszik, pihent, olvasott, sétált. Megyünk vacsorázni. Svédasztal.

Krokodilsaláta (kemény hús, iztelen), marinirozott kenguru (ragyogó: marhanyelv és sonka keveréke), tevehússaláta (száraz marhahúsra emlékeztet), kenguru carpaccio (csak szép, de nincs sok ize), emu kolbász saláta (szürke szin, semleges iz, feledhető), barramundi (délázsiai, ausztráliai hal, bennszülött rajzok modellje, finom), meleg étel is van kenguruból, meg krokodilból. Nem szerettem meg a krokodilhúst. Jobb volt az, amit Ilonka főzött ezen az álnéven.

Még két finomság: mentazselé (édes, sülthúshoz eszik, ugyanúgy, mint a mentaszószt, de az ecetes és sós, ez meg édes.), és Pavlova, egy lágy habcsókszerű édesség. Vajon a neve honnan lehet?

Most egy kicsit sajnálom, hogy Uruguayban nem kóstoltam meg a nutriát és a nandút.

Beszélgetés közben Ágnes elárulja averzióját a tevehúsról eszébe jutott lóhússal szemben. Háborús emlékek szakadtak fel belőle. Mivel nagyapám huszártiszt is volt és mindig lovak között nőttek fel Ilonkával együtt, a háborúban nem tudták megenni a lovat, az éhség ellenére sem. Innen aztán sokminden jön elő. Nekem ismeretlen történetek, mely szerint nagyanyámat, nagyapámat elvitték a gettóba, Ágnes még a menet inditásánál megszökött. Csak 45 februarjaban sikerult oket megtalalni a gettoben. Nagyapám testvére (Mandy Laci bácsi) a dunaparton végezte, és más rokonok (Géza) Kétnyárpusztán estek áldozatul, nem kellett sehova se menniük, házhoz jöttek a nyilasok. Rémesek voltak a nyilasok, mondta elmerengve. Ágnes szökése után egész nap egy nyilvános vécében rejtőzködött, nem vette fel a sárga csillagot, hanem elment Ilonkához és apámhoz, akik már együtt voltak és papirokat hamisitottak. Mivel akkor apám már katonaszökevény volt, amikor jött valaki, vagy gyanus helyzet volt, akkor beágyazták és az Ágnesnek kellett rajta feküdni az ágyban, hogy ne látszódjon. Jó buli lehetett, Ágnes nevetéséből következtetve.

Péter bátyámról is emléke van, mely szerint 1945 februarjaban apámmal együtt mentek keresni a gettóban, és meg is találták, de hogy hogyan, arra már nem emlékszik. Arra sem, hogy hogy hozták ki. Végülis a Péter is a Szent István parki lakásban szabadult fel (vagy meg? Ez milyen hülyén hangzik!)

A háború utáni időszakról mesélte, hogy az ügyintézési valuta Chesterfield cigaretta volt, a fontosságtól függő darab (nem csomag, az túl nagy érték volt). Az ugy került elő, hogy amikor 1948-ban ki akartak vándorolni Dél-Afrikába, akkor adóigazolást is kellett szerezni, és nagyapám legnagyobb ámulatára az igazolás megszületett. A kivándorlás/kiutazás azért volt sürgős, mert nagyapámat már egyszer bevitték az Andrássy út 60-ba (erre a cimre igy pontosan emlékszik), és azzal vádolták, hogy külföldről kapja a pénzt és ezzel kapcsolatosan veszélyessé kezdett válni a helyzet. (érdekes, hogy néhány éve telefonon beszélgetve az a szót használtam, hogy ők elmenekültek volna Magyarországról, és ezt Ágnes kereken, és hosszasan visszautasitotta, és előadta a fedőtörtönetet, amit anyám is egész életében mondott, hogy 1948-ban útlevéllel, hivatalosan ment ki 5 éves munkavállalási szerződéssel, csak közben államositották a céget Magyarországon, és hát szegényeknek a szerződés miatt kint kellett maradnia.) Most akkor megérkeztünk. A dolog kerek.

Ezeket a történeteket még nem hallottam (lehet, hogy csak szisztematikusan elfelejtem?). Azt mondja, nem is meséli senkinek, csak most a tevehús hozta ki. Igy kimaradt a Roelof családi történetéből, amelynek még nem kaptam meg egy példányát, holott már Ágnesnek van állitólag. Amikor valamit fel akartam irni a mese közben, akkor rámszólt, hogy ne irjam.