2022. december 8-9. Great Ocean Road

Végre egy kis rántotta reggelire. A maradék csokitorta krémjének kievése.

Indulás délnyugatra. A tengerparti utat kb 100 éve építették részben közadakozásból. A történet gyanúsan kényszermunka szagú. A világháborúban résztvett 3000 katonát valószínűleg nem engedték haza, hanem kis fizetésért évekig építtették velük az utat napi 1 shillinges fizetésért (mennyi lehet az ma?), amely akkor nem volt veszélytelen, számosan meghaltak közben. A Wikipedia nem fogalmaz elég tisztán a dologról. A nemes cél marketingje: a háborúban elhunyt katonák emlékére. Az építés 1918-tól 1932-ig tartott. Így lett a világ leghosszabb katonai emlékműve.

Mindegy. Az út gyönyörű. Ma már rendes autópálya, szépen elvezet a 12 apostol néven futó geológiai képződményhez, amely a tenger által fokozatosan kimosott oszlopokat jelenti. De ma még nem megyünk addig, hanem egy világítótoronyig , amely az egyetlen megmaradt és mai napig üzemelő, a sok felszín alatti szikla miatt ma is fontos darab.

Az úton mindenütt ragyogó kilátás, sok megállási lehetőséggel, a háborgó tengerre. Ugyan hivatalosan nyár van, de nagyon hideg, és a közelgő karácsony ellenére nem látszik, hogy a szezon kezdődne. Nagyon hideg szél fúj az Antarktisz felől. A hullámok nagyon nagyok, de valószínűleg nem a széltől, hanem a Déli Óceán saját mozgásából. A part helyenként homokos csak, és rendszerint nagy lapos, sziklás területek törik a hullámokat, óriási felületeken fehér tajtékot vetve. Embert nem nagyon látni, főleg nem a parton, csak kocsikban, az úton. A növényzet dús, a szél cibálja rendesen. De minden gyönyörű látvány, egyik öböl a másik után kiszögellésekkel, egyenes szakaszokkal váltakozva. Jól szórakozunk. Van sok csodálatos, mesés, fantasztikus, elragadó, fenséges, csodálatos hullám, szikla, horizont, szigetecske, madár stb. Szépen krenkoljuk magunkat abba tudatba, hogy a leginkább megfelelő, legjobb helyre jöttünk, a legokosaban válaszottuk ki, mi is fantasztikusak vagyunk, minden nagyon szép és jó. Persze igazunk is van, de mégis, van egy gondolatom az önszuggesztióról.  Mindegy. Catherine-ék a legjobb élményt akarják adni, meg is kapjuk. Mi itt a probléma? Semmi. Mindenki aranyos.

 Catherine-ék már sokszor voltak erre. Ismernek egy jó helyet, ahol ebédelni kell. Megint egy birtok/estate csoda. Egy művészé. (ki is az?) Fine dining büfé, kiállítóteremmel egybeépítve. A kertben mindenütt árjelzéses műtárgyak. Nem mindegyik rozsdás. Kellemes sétálni a fák, tavacskák, szobrok között.  Hamarosan szól a telefon, hogy a megrendelt minestrone kész. Közepesen finom, de a setup tökéletes.

Tovább a világítótorony felé, néha megállás, kinézés, kis séta. Hű, meg há. De tök jó.

Fél négyre elérünk a toronyhoz, a környező egyik kisházban kaptunk helyet, Catherine-ék Tanjával egy másikban. Kilátás a tengerre és a világítótoronyra. 4-kor ismertető a helyszínről. Kivételesen erős ausztrál akcentusban kapjuk a történetet. Rémséges körülmények közötti utazás, többszáz hajótörés, nagy ára volt a bevándorlásnak.Az állami támogatás miatt az Angliából érkezettekre igyekeztek vigyázni a hajóstársaságok, de ez nem volt mindig sikeres. Az út 2-4 hónapig tartott, és Fokvárostól kezdve a föld görbülete miatt nagyon közel kellett menni az Antarktiszhoz, a rémes hideghez, az üvöltő szelekhez. Ez nemcsak a fegyencekre vonatkozott, hanem az önként jövőkre (pl. skót/ír krumpli éhínség, aranyláz stb) is.

A sok hajótörés miatt lett a világítótorony. Érdekesség, hogy kétszínű volt, és ma is működik így is, pedig már gps és radar is van. A fehér fény erősebb volt, messzebbről lehetett látni, a piros meg csak közelebbről. Ha pirosat láttál, akkor túl közel voltál, veszélyzónában, tessék kijjebb menni. Egyszerű. Egyéb trükkök is voltak (bálnazsíros mécses, higanyágyban forgó csapágy stb.)

Vacsorára visszamentünk kb. 30 kilométert egy halász/üdülőfaluba fisendcsipszni a parton. Rémesen hideg volt. Roelof még feljebb öltöztetett a kocsiból, de nem sokat segített az ausztrál nyárban. Finom volt a hal, sajnos, egy egész  dory-adagot megettem.

Haza, naplementét nézni. Sorsunk rosszabbra fordult, még hidegebb lett. Vörösborral a kezünkben kesztyűért áhítoztam. Catherine-nek bezzeg volt. Jól kiröhögtek vacogásommal a kedves társaim, de végül én is jó mulattam. A naplementét beárnyékolták a felhők. 

Búcsúzóul egy kedves kengureuvak találkoztam, közel is engedett, de nem beszélgetett. Ld. képek.

Csúfos, de meleg véget értünk a szobánkban egy kis fűtőtest védelmében.

Reggel megyünk az apostolokhoz.

Reggelre elállt a szél, ragyogó napsüt. Reggeli az előkertben. Innen már a Nagy óceáni út állomásai kevetkeznek. Mindenütt sziklák, hullámok, sziklák hullámok, kilátók, séták, gyönyör. Catehrine-ék nem hagyhjáka a véletlenmre a dolgot, végighajtanak minden érdekes helyen, sziklán, barlangban, kilátón st. Lóg a nyelvünk, de megérte. Ugyan nagyon hasonlóak a tnegerpartok és egyebek, de magával ragadóak. Különösen a nagy hullámok és tajtékzás a kiemelkedő hegyekkel, sziklaoszlopokkal. Nem lehet megunni, de itt is vélek valami önszuggesztiót.

Ezzel eltelt a nap,  Jól szórakoztunk. Zsuzsa szerzett egy alpakkagyapjú-takarót, jót ettünk, olvastam a bennszülöttekről kapott könyvet, szóval tökéletes nap. Vacsorára meglepetésként egy strandra mentünk piknikezni, ahol besajtoztunk és én berugtunk egy kicsit a napsütésben. 

Tanját kidobtuk a repülőtéren, majd folytattuk a szállásra, ahol Catherine-éknek nem jutott szoba, és így otthagytak minket nagy búcsúzások között.

 Hajrá Sydney, holnap reggel.

A képek tehát még mindig itt: https://photos.google.com/share/AF1QipMhQ6-U27c-Q6fPjYxFOMuYty9SKVKKYSVE76h7OybUYOlFDHriKfHKbTJnvmVqSw