Nagyon jó regeneráció után megkóstolom a gyerekek által közben fogott és megsütött halat, iszom egy kávét, majd elmegyek én egy biciklitúrára a Chatham Historical Society múzeumhoz, ami sajnos éppen zárva van, de a világítótorony eredeti 4-ed rendű Fresnel lencséje kívülről is látható, meg még egy pár kiállítási tárgy szórakoztat, valamint a régi épület leírása, Chatham története, valamint az itteni indiánok volt kultúrájáról szilánkok. Tovább a halászkikötőbe, Fishing Pier, ahol a hazatérő halászhajók kirakodását lehet nézni. A halászhajók 10-15 méteresek, néhány tonna feldolgozott, és válogatott zsákmánnyal térnek vissza. Néhány fóka, sok sirály várja, hogy leesik valami neki. Fönt, egy emelvények az emberek bámulnak, a halászhajó nagy ládáiból a már részben feldolgozott (kibelezett, lefejezett, stb.) zsákmányt a matrózok kisebb ládákba rakják át, majd egy liftben felemelik egy csúszdára, és jéggel megszórva úgy kerülnek át a kamionok berakodásához az előkészítő helységbe. Sok a vér, az emberek imádják nézni, úgy tűnik. Van olyan termék is ami felismerhetetlen, valószínűleg valami puhatestű, kibelezve, nem tudom. A rémes élmény ezután jön, az egyik ládát kinyitják és az színültig van kis cápákkal, amelyek nincsenek ugyan kibelezve, de nyitott szájjal, megfulladva és többé kevésbé véresen összegabalyodva állnak egy tömbben. Valahogy Auschwitz jutott eszembe, valahogy így képzeltem el a gázkamrák kinyitásakor tapasztalható látványt (valszeg hülye vagyok, amikor elmeséltem a gondolatomat, nem nagyon értették: "ilyet még senki nem mondott, pedig sokan mennek oda ezt megnézni..."). Az emberek nem tágítanak, a helyért kissé tolonganak, sokáig kell várni, amíg jó helyet kap az ember. Cápából nincs több kb. egy tonnánál, hamar végeznek.
A kikötői halüzletben eszem egy ráklevest (Clam Chowder), megszemlélem a parti őrség deli legényeit, lányait, hajóit. A leves nem volt különösebben jó, a Squire-ben sokkal jobb a dolog, dehát itt frissebb talán, meg csak.
Egy kis keringőzés még a biciklivel, majd hazaérek, otthon kávé, internet, Zsuzsával skype, majd elmegyünk Andrew-val a hiányzó gyógyszerért Harwichbe. Ez is megvan, ezután Az Orleans-i strand következik, ahova testületileg mindenki kivonult, mert ott a nyílt óceán miatt a hullámok nagyobbak és jobban lehet hancúrozni. Ott is vannak, mindenki egy kupacban, illetve kettőben, egy a vízben, egy kint a homokban, és sült hagymakarikákat esznek boldogan. Mi is csatlakozunk, a szél fúj, nap ugyan nincs, de jó a hangulat. Ismét egy leves, most rákból (lobster), de nem érzem a különbséget a kagylóleveshez képest, amitől Andrew egy kicsit elborzad. Szerinte a két leves annyira különbözik, mint a kelkáposzta saláta a dobostortától. Biztos még náthás vagyok...
MAikor a gyerekek a vízben megfagytak, akkor forró csokival felmelegítették őket, majd elindultak haza a népek. Mi egy country music koncertet hallgatunk még a parton, majd követjük őket.
Útközben megálló fényképezés céljából egy Sundae School (ejtsd: szandéj) nevű cukrászdánál, fagylaltozónál. A szóvicc elég jó. Találkozunk Ruth-ékkal, akik John hosszú telefonbeszélgetése miatt kényszerülnek hosszasan itt fagyizni, majd Andrew is bedől a fogyasztási őrületnek, és nekem is hoz egy óriási adagot. Jót beszélgetünk, majd - életemben először a megenni nem tudott fagyit a szemétbe dobva -távozunk.
Este otthon szokásos duma party, netezés. Nem volt nagy izgalom, de legalább meggyógyultam, úgy tűnik.
Családi ügyek: Barbi baba rokon. Ő Andrew 4 nagynénje közül az egyik, aki Kaliforniában él. A feltaláló nagybácsi Jack Ryan, tervező, de a wikipedia szócikkeből igazán nekem nem derül ki a történet. Mindesetre Ryan nagybácsi, és Barbara nagynéni. Lehet a baba nevének adományozója azonban egy másik Barbara is. Andrew testvére és unokatestvérei azonban elég büszkék Barbi nagynénire és Jack Ryanra. Hát akkor én is.
No comments:
Post a Comment