Télen itt tud egy-két méteres hó is lenni, a tűzcsapokon magas rugós jelzőpálca.
Bostonban ma 38 fok van. Mi 120 kmre vagyunk, de itt nem érezni. Itt 29 van, hivatalosan. Greater Boston 4,5 milliós, sok a beépített terület, jobban felmelegszik.
A biciklitúra kéb 2-2,5 órá-t folytatódik, szép bicikliutakon, sok futóval, gyaloglóval, sétálóval, biciklistával. Mindenütt tavacskák, öblök, hol édes, hol sós vízzel.
A városközpontban veszünk elektromos csatlakozó konvertert. Megszemléljük az egyetlen - ide egy kicsit beengedett - nagy gyorsétteremlánc egyetlen (kb fél négyzetméteres) hirdetőtábláját.
USA zászlék módjával, kevésbé érezhető, mint 2008-ban, a választási kampányban.
Otthon felvesszük a fűről a kék (esőálló) fóliába csomagolt és nem a postaládába dobott New York Times-t. Persze, így gyorsabb a kihordás.
Zuhanyozás után, netezés, jégbehűtött rozéval borozás a teraszon, klubrádió hallgatás, galamus stb. A repülőn idefele John Lukacs II. világháborús könyvét olvasom, és most az olvasottak így a Klubrádióval galamussal fűszerezve még inkább a náci világot idézik fel. Sőt. Az az érzésem, hogy talán a mostani helyzetre is reakció ennek a könyvnek a megjelentetése.
Andrew eltűnt, azt hittem, aludni, de később kiderült, hogy elment(ek) pokrócokat kitenni az esti Chatham Band koncerthez helyfoglalásként. Tehát előjöttek a házban lévő többi lakók. A ház kétharmada csak Andrew-é, a másik harmad az egyik (öregotthonban lévő) anyai nagynéni tulajdona, és így a 7 hálószoba szinte szállodakánt működik, különösen nyáron. A mostani vendégek nem rokonok (Andrew anyja legjobb barátnőjének elvált leány skót/ír (Mayflower?, Mc-akármi, nem értettem nevekkel, majd pótolom) gyerekei, Sadie és Abbie, két két 3-9 éves - Effie, Maura és James, Charlie - közötti gyerekkel), azok csak a nap folyamán jönnek majd.
Abbie-vel beszélgetek, gyógypedagógus és lakberendező, de nincs MA-ja, minden évben 6 harmadikos autista, és egyéb módon challenged gyereket tanít egy Los Angeles-i iskolában. Elvált, nehezen élne egyedül, de van egy barátja, aki jól keres, és majd délután érkezik meg az ő két fent említett két gyerekével.
Kellemes délelőtt után Andrew-val elmegyünk ebédelni egy Squire nevű hal/tenger gyümölcsei étterembe. Rákleves, fish and chips. Jól esik, finom. Andrew nyers kagylót eszik, én ebből már kiszerettem.
Otthon nekiállunk fürdeni a ház előtt, a házhoz tartozó strandon, amely egy öböl (Mill Pond) széle, a ház felette magaslik. egy csomó csónak, kajak, vitorlás hever mindenfelé. Az egyiket Sadie használja. A víz jó meleg, kb fél méterig szépen átlátszik, a part homokos, kissé kavicsos. Úszkálunk. Beszélgetünk. Előjön egy első unokatestvér, Peter, egy freelance játéktervező, aki amerikai születésű kínai orvos feleséggel él. Peter nagy szakértelemmel különböző füveket szed össze, és azt rágcsáljuk, finom sós, sok ilyen van, rendszeres gyűjt és sok ilyet esznek a parton vadászva.
Egy másik szörnyeteg meg a vízből bújik ki, egy 60 körüli férfi mászkált lassan a nyakig érő vízben, végül kijött, papucs, sapka, kis kosárban végződő (és a botra szerelt, a talált kagyló méretét ellenőrző lyukas lemezt [ha átfér rajta a kagyló, ott kell hagyni] tartalmazó ) bot, katonazöld t-shirt, baseball sapka (rajta hátul egy tokban lelóg a kagylógyűjtési engedélye), olyan tábornokszerű fellépéssel. Kiderült, hogy kagylóásó, a szatyorjában rengeteg kagyló, és valahogyan egy rák is, amit a gyerekek ovációja közben elenged a parton. A rák berohan a tengerbe, elúszik. A Beszélgetünk egy sort. Nagy lokálpatrióta, elirányít a Chatham Historical körbe, elmagyarázza, hogy miért nincs itt McDonalds, és sajnos a helyi kultúra romlik, Boston közelsége tönkre teszi. A tábornoki viselkedés onnan ered, hogy valóban volt tengerész is az Enterprise repülőgép anyahajón.
További fürdés, Andrew-wal átússzuk az öblöt, meg vissza. Gyakran érzem a halak kóstolgatását. Andrew szerint nem sok cápa van, azok sem esznek embert. A szívroham valószínűsége nagyobb. De azért nem nyugodtam meg teljesen.
Ismét borozás, beszélgetés, készülődés a vacsorára. Andrew grillsütőben csirkét süt, rettenetesen elégeti, de senki egy szót nem szól. A lányok csinálnak mellé paellát, és szereznek valahonnan egy kis nem égett bélszínt, ami meg nekem cipőtalp szerű. Az égett húsokat mindenki, a gyerekek is minden különösebb jelzés nélkül eszi, én is úgy teszek. Amikor beleharapok, akkor a korom körben leesik a tányérra. Érdekes. Legalább nem eszünk sokat.
Elsétálunk a fúvószenekari koncertre. A Chatham Band 1932-ben alakult, júliusban és augusztusban minden pénteken koncertet ad, amire pokrócokat helyeztük mi is ki, hogy jó helyünk legyen. Mintegy 2-3 ezer ember, sok gyerek, lufik, csinnadratta. Helyesek, minden ki élvezi, legalábbis úgy tesz. Andrew lefekszik a pokrócra és elalszik. Mi jól szórakozunk. A program egy fontos része a gyerekek tánctanítása, táncház szerűen, közös éneklés, stb. A vége a himnusz. Énekelnek is meg nem is.
Mire hazaérünk John és Családja (Ruth feleség, Elynor, Catherine gyerekek) megérkeztek Seattleből. Az időeltolódás miatt ők frissek, nekem egy kicsit nehéz koncentrálni. John még mindig a Microsoft merger and acquisition managere, mesél a Skype és hasonlók megvételéről, átszervezéséről. Örülünk egymásnak, a gyerekek is ott ülnek, úgy tűnik, szívesen emlékeznek a 2008-as látogatásra. Átadom az ajándékokat, a gyerekek könyveit. Pál utcai Fiúk, Magyar néomese. Kiderül, hogy Catherine Anna Frank Naplóját olvassa. Egy kicsit beszélgetünk arról, hogy mikor érdemes ilyesmit kezdeni, és hogy el kell-e mondani a családi implikációt. Bár eddig nem tették, de igen.
Kissé álmos lettem, elbúcsúztunk, jóéccakkát.
u.i. a bagel képét nem tudom kiirtani.
No comments:
Post a Comment